Blog

A filippínók szigetén bandukolva: Fülöp-szigetek

2014.11.23 11:00
Gyönyörű tájak, csodaszép tengerpart, elmaradott települések, mosolygós emberek, transzvesztiták, gyümölcs shake minden második bódéban, égető napfény, szúnyog, gekkó, pálmafák és rengeteg különböző kis sziget. Ez a Fülöp-szigetek. Több, mint egy hete vagyok itt és még ugyanennyi vár is rám. Imádom! Vagy ahogy az

 előző bejegyzésben említettem: beleszerettem. 


Hihetetlen, de már több, mint egy hónapja itt vagyok Ázsiában és nagyon élvezem :). Ezúttal a Fülöp-szigetekre vezetett utam. Hong Kongból átszállással jutottunk el az első úti célra: Palawan szigetére. Ez alkalommal a pihenésé és kirándulásé a főszerep. Egyrészt azért, mert nagyon csekély az önkénteskedési lehetőség (azért a kevésért is fizetni kell!?) másrészről pedig, annyira olcsó itt az élet, hogy egy 6-7 napos balatoni nyaralás árából -szerényen ugyan, de - 2-3 hétig meg lehet itt élni. Nem csak, hogy megélni! Egy pálmafákkal, türkizkék tengerrel és vadregényes tájakkal körülvett környezetben élvezni a semmittevés édes ízét egy frissen facsart hűs gyümölcs shake-kel a kezedben. :))))))))) Ennél több nem kell!


 Már a repülőtéren is vidám, érdeklődő tekintetek fogadtak, akik nem féltek megkérdezni, hogy honnan jövünk, merre tartunk vagy épp leszólítani, hogy valakire nagyon hasonlítunk. Végtelenül kedvesek voltak már az első pillanattól a filippínók és sugárzik belőlük a jó kedv. Régebben hallottam is ilyen statisztikát, hogy ők a legboldogabb emberek a világon, hát az eddig látottak alapján én is alá tudom ezt támasztani. Úgyhogy a számomra nem a legkedvesebb Kína után totális felüdülés volt a megérkezés. Mivel este volt már, a városból és a tájból nem sokat láttam, úgyhogy alig bírtam aludni, úgy vártam a reggelt. A nem-alvásomban közrejátszott az a láthatatlan szúnyog mennyiség, ami a szobában helyezkedett el. Mert bizony ez egy nagy hátulütője az egész sziget-csoportnak, hogy rengeteg a szúnyog - mostanra megszámlálhatatlan csípéssel rendelkezem jó magam is. Az még hagyján, mikor otthon látod is ki az ellenséged és bátran szembeszállhatsz vele, viszont mikor egy darabot nem észlelsz magad körül és 2 perc múlva már 5 különböző helyen vakarózol...na azt nevezem én kihívásnak. De első reggel felkelve rögtön pótolt a látvány.

Mivel egész Kínai tartózkodásunk alatt fűnek fának a tengerpartról szőtt álmaimat taglaltam, ezért első utam rögtön a partra vezetett. Volna! A túlságosan gyorsnak nem mondható interneten gyorsan kikerestem a legközelebbi strandot, amit a szuper google 200 méterre mutatott a szállástól. Képen is úgy mutatott, mint a legegzotikusabb nyaralások hirdetésein. Szuper! Indulhatunk. Bikinimet szélsebesen 1,2 másodperc alatt átvettem és el is indultunk. Hol volt, hol nem volt megállított minket a takarítónő és, mint itt mindenki más, ő is kérdezősködni kezdett, hogy mi a program mára, merre tartunk...stb. Millió dolláros mosollyal az arcomon eldicsekedtem, hogy a partra sietünk. Meglepett arcát én is meglepődve fogadtam, de tovább haladtunk. Aztán megállított a főnök. A jelenet ugyanez volt. Végül a recepciós is, aki csak -cseppet sem őszinte mosollyal - annyit mondott, hogy jó szórakozást. Nem értettem a furcsa reakciókat, de nem tántorított el. Ahogy mentünk, mendegéltünk gyönyörű pálmafák keresztezték utunkat, a messziben már a tenger is látszott. 



Ez az! Itt vagyunk! És aztán jött a pofán csapás, amit messziről nem lehetett látni. Facölöpök, kis halász ladikok, kb 5 centiméteres víz... Ez nem egy strand. Pacsi Google. Akárhogy is vizsgálgattam semmilyen ötletem nem volt, hogy hogyan mártózhatnék meg benne, legalább egy picit! De bele kellett törődnöm, hogy még nem jött el az én időm. Visszaérve a szállásra hosszú tanácskozás és kérdezősködés után kiderült, merre van a legközelebbi strand. Azért hosszú tanácskozás, mert itt mindenki a hajó túrákat és különböző kirándulásokat próbálja rátukmálni az emberre.  Lépten nyomon. De végül sikerült megfejteni a közeli helyszínt a város másik végén, ahova a motoros-taxi kemény 250 Ft-ért vitt el és sikerült végre csobbanni egyet. 


Igaz nem olyan tipikus fehérhomokos-pálmafás háttérkép jellegű partszakasz volt, de attól különleges és szép, a csobbánás pedig nagyon is jól esett. Itt még annyit mondok, hogy brutál égető a nap, de reggeltől estig, nem ám csak a déli órákban. Már egy fél órája a strandon voltunk, mikor is felfedeztem, hogy milyen szuperül látszik a bikini csíkja, hogy milyen sokat barnultam. Büszkén mutogattam is, nagyon megörültem neki. Naptejünk még nem volt, ugyanis a boltokban olyan, hogy sima naptej nincs! Csak fehérítős?! Én barnulni akarok! Erről még legközelebb írok. Viszont én soha nem szoktam leégni, úgyhogy továbbra is élveztem a napsütést. Eltelt pàr óra és arra lettem figyelmes, hogy alig bírom mozgatni a vállam, a karom. Olyan rákvörösre égtem, mint még életemben sosem - több, mint egy hét után most kezd helyrejönni. 



Palawanon egy hetet töltöttünk két különböző városban, több kirándulással. Nagyon gyönyörű helyeken jártunk. Elhagyatott partszakaszok, de olyan meseszépek, mint a filmekben. Zöld buja növényzet, pálmafák, homokos tengerpart és a végtelen tenger. Egyik nap motort bérelve egy ilyen csodaszép szakaszra bukkantunk, ahol össz-vissz 5 ember tartózkodott a kilométer hosszúságú parton. Érdekes viszont, hogy abszolút nincs kiépítve az egész sziget - köszönhető ez a nagyfokú tsunami veszélynek. Apropó tsunami. Egyik este a tengerparti kávézóban iszogattunk, mivel itt lehetett csak internetezni, ezért minden nap beültünk egy kicsit. Szóval netezünk, mire drága nővérem egy üzenettel bombáz, hogy a közelben földrengés volt, minden okés e. Tudni kell rólam, hogy nem sok mindentől félek, de a tsunamitól egyszerűen rettegek, rémálmaimban is ettől menekülők. Belegondolva nem is értem, hogy jöttem el ide. Próbáltam utána nézni, ismét Google barátom segítségével - bár már nem bízom benne teljesen - de próbáltam megfejteni, hogy veszélyben vagyok e. Erre az egész kivilágított partszakasz hirtelen sötétségbe borult. Elment az áram. Jézusom! Mit éreztem? A szívem a torkokban dobogott és fejben a búcsú-üzeneteimet fogalmaztam. Hosszú percek teltek el így, a pulzusom már az egekben szárnyalt. Körül-belül 10 perc múlva visszajött az áram, minden újra a régi lett. Helyrejöttem én is. Most testvéremnek szeretném megköszönni eme remek pillanatokat. Puszi!



A palawani hét után következett, hogy "menjünk át hajóval egy másik szigetre". Jaj de szuper ötlet! Mivel internetes nehézségekkel küszködtünk, ezért túlságosan nem néztünk utána, hogy hogy és mint fogunk megérkezni, csak belevágtunk. Három napig tartó erőltetett menet volt. Először még nagyon lelkesen egy kisebb fajta halászhajóval indultunk egy közbeeső szigetkére. Nos számomra már egy óra utan világossá vált, hogy a hajózás nem az én műfajom. Nyolc kemény órát töltöttem a hajópadlón feküdve, mert bármilyen más pozitúrában öklendezni kezdtem. De megcsináltam még büszkén és kitartóan! Megérkezve a szigetre - ahol kizárólag a motoros-oldalkocsis közlekedés működött - kiderült, hogy másnap ugyanazzal a hajóval tudunk továbbállni, ugyanilyen hosszú utazás keretében. Na már nem voltam túl lelkes, főleg mikor egész este szédülés és hányinger között forgolódtam.


 

Eljött a másnap, gyomorideggel ugyan, de elindtultunk. Elfoglaltam a kis helyemet a földön és elaludtam. Kinyitom a szemem, mit látok? Már köt ki a hajó. Legnagyobb meglepetésemre átaludtam az egész utat! Viszont rögtön jött az arcon csapás, ugyanis kiderült, hogy, ahova mi szeretnénk menni, oda hajóval a sziget másik végéről lehet eljutni. Szédelegve ugyan, de ennek is nekivágtunk egy kisbusz-szerűséggel, aminek állapotát nem firtatom, csak annyit mondanék, hogy életveszély. De itt nem számítanak az apró műszaki hibák, még azt se tartják veszélyesnek, mikor több ember a jármű tetején utazik a full kanyargós hol lefelé, hol felfelé ívelő utakon. Körül-belül 4 órába tellett, míg megérkeztünk a kikötőbe a szuper járgánnyal. (Otthon ez a táv másfél óra lett volna) A kikötőben szembesültünk a ténnyel, hogy  még 5 órát várni kell. A tengeri betegségem következményeként annyit mondanék, hogy nem élveztem túlságosan ezt a pár szabad órát sem. Hajnali 1 körül intettek, hogy lehet felszállni. Na ez nem egy kis halászhajó volt. Hosszú sorokba tömörültek az emberek, de, mint akik életüket hátrahagyva menekülnek egy másik országba. Én is így éreztem magam. A turisták száma egyenlő volt a nullával, de már nem is érdekelt, csak túl akartam lenni az utazáson. A hajó minden emeletén többszáz emeletes ágy állt egymás mellett. Ahogy levetettem magam az egyikre el is aludtam. Csodák csodájára az egész utat végigszunyókáltam ezúttal is. 4-5 óra után Caticlan-ban kötöttünk ki, ahonnan már csak egy 15 perces motorcsónakázás kellett a cél eléréséhez. Hulla fáradtan, de végül szerda 5:30 perckor megérkeztünk Boracay-ba, a filippinò turistaparadicsomba. Éljen! Ahol két métert nem tudsz megtenni, hogy ne akarjanak rádsózni valamit, ahol gyönyörű fehér homokos tengerpart vonul az egész sziget mentén és ahol minden második helyi ember transzvesztita. És, ha eddig azt hitted volna, hogy létezik hetero, bi, leszbikus, homoszexuális és transzvesztita ember és itt a kör bezárul, akkor tévedsz! Ez csak egy része. Erre viszont a következő bejegyzésben térek majd ki.

Csattanó gyanánt: az itteni gyorsabb internetnek hála sikerült felfedezni azt a tényt, hogy eme csodálatos kis 3 napos hajókirándulásunk helyett, repülővel 1 óra alatt, és most figyelj: fele ennyi pénzért érkezhettünk volna meg. Az érzés, mikor erre rádöbbentem: felbecsülhetetlen. :) 






Egy csipetnyi Hong Kong

2014.11.16 13:07


Négy napot töltöttünk Hong Kongban. Az önkéntesek közül csak a francia pár nem állt tovább, egyébként mindenki jött. Érdekes, hogy mikor januárban elterveztem ezt az egész utazást, akkor teljesen egyedül akartam csinálni, de a sors nem így gondolta és mindig rendel mellém valakit vagy valakiket :D, amit egyébként nem bánok. Szóval négy nap újra egy nagyvárosi közegben. Dongguanból az eljutás kb 2 órát vett igénybe. Shenzenig vonattal és onnan a bevándorlási ponton kell átjutni Hong Kongba, ami ugye még pár évtizedig nem tartozik Kínához, ezért egy kis papírforma és az ember máris Hong Kongban találja magát. Ami durva, hogy tôbb tízezer kínai ember minden egyes nap megteszi ezt az oda-vissza utat, ugyanis a dupla vagy tripla fizetésért, de sokan az iskola miatt Kína egyik városából járnak át. Minden nap vonatra szállnak, majd irány az immigration point, sorban állás és ha minden jól ment, akkor irány a metró. 




Nem fogok sokat írni Hong Kongról, mivel az első két nap szinte semmit nem tudtunk csinálni a szakadó eső miatt, a másik két nap pedig nem győzött meg arról, hogy egyszer visszalátogassak. Őszintén szólva engem a múzeumok, tárlatok csak nagyon ritkán érdekelnek, sokkal jobban szeretem a természetet, a kirándulást, az épületeket kívülről, de nem belülről. És mivel az időjárás nem kedvezett, ezt csak az utolsó két napban tehettem. 


Amit igen csak furcsáltam az első pillanattól kezdve, hogy az a tipikus "bigcity life" amire számítottam messze elmaradt. A forgalom, az emberek az utcán, a hangzavar nem volt túl nagy, sőt! Egyedül a felhőkarcolók voltak úgy, ahogy én azt gondoltam. Délután érkeztünk meg Hong Kong legolcsóbb negyedéhez: a Chunking Mansionbe. A hozzám hasonló hátizsákos turisták és a különböző nemzetiségű szerencsét próbáló fiatalok (legtöbbjük prostituált vagy drog dealer - ahogy észrevettem) itt szállnak meg. 

Az első mozzanat, hogy a kis terület bejáratánál(ami leginkább egy piachoz hasonlít) körül-belül 20-30 nem túl daliáns fiatalember várja a hasisra, marihuánára, avagy - de abszolút nem utolsó sorban - rolexre vágyó vásárlókat. Tehát ha itt laksz, akkor számolnod kell a mindennapos ki-bejöveteleknél arra, hogy átvágd magad eme kis társaság gyülekezetén. A második érdekesség ezen a "bájos" kis helyen a feljutás a szállásodra és maga a környezeti tényezők. Nyiregyieknek mondom, hogy képzeljék el a bujtosi piaccsarnokot. Méretben, kinézetre szinte azonos a hong kongi párjával, csak itt további 20 emelettel kell még számolni. Szóval bemész a piacra ( ruhák, falatozók, pénzváltók találhatóak itt) és a jobb és bal szélen is 3 x 2 lift található elszórva. Mindegyik egy-egy blokkra visz fel: A, B, C, D, E és F. Na mi a D blokknak a 9. emeletén laktunk. A liftek előtt - amikbe kb 4-5 ember fért el- általában hosszú sorok álltak. Az egész épület-komplexumban több ezren laknak, akkor el lehet képzelni, hogy milyen procedúra feljutni a saját emeletedre. A lejutásról már ne is beszéljünk! Ha lifttel akarsz lejutni, akkor lehet, hogy 2-3, esetleg több kört is várnod kell, míg beférsz. Na mi nem vártunk. A lépcsőházat választottuk, ami egy elég érdekes kis sikátorba vezetetett. Erről nem is ejtenék több szót. Ha nem akarsz sok pénzt Hong Kongra szánni, akkor ez az egyetlen lehetőség, az ablak nélküli 4-5 nm-es szobával egyetemben. 

A második este elmentünk megnézni a híres hong kong-i lézer showt. Hát mit mondjak... olyan tipikus kínai. Én nem nézném meg mégegyszer. Az viszont biztos, hogy nagy a híre, mert minden este több ezer ember tolong a parton, hogy első sorból lássa a fénycsóvákat, teljesen feleslegesen...szerintem. Aztán, ahogy az idő jobb lett felmentünk a Viktória kilátóhoz, ahonnan az egész várost látni. Nagyon szép, ott éreztem azt a hong kongi hangulatot, amit vártam. Ezen kívül voltunk még egy nagy parkban, ami a központban volt. Ott egy madár úgy döntött, hogy az én hajamon lesz a legjobb helye az ürülékének. Köszönöm a megtiszteltetést, Kellemes érzés volt...:D 

Hong Kong nagyon drága az összes eddigi helyszínhez képest. Ruhák, étterem, szállás, belépők és a metró-jegy is. Ha valaki meg szeretné nézni, bőven elég két napot rászánni. Nagyon szép az esti kivilágított városkép és az utcák hangulata, de egyébként nem túl sok program várja a turistákat. 

Kínáról összegzésképen még annyit mondanék, hogy nagyon érdekes országot ismertem meg benne. Ami nagyon tetszett itt és még nem beszéltem róla, hogy az emberek mennyire közösségi emberek. Ezt legjobban az mutatja, hogy bármerre is jártam, sétáltam, nézelődtem nem volt olyan park, ahol ne lett volna 1-2 vagy akár 50 ember, akik közösen táncoltak, tornáztak, tájcsiztak. Kínában - és Hong Kong-ban is - bevett szokás közösen kivonulni a szabadba és valamilyen testmozgást választva együtt kikapcsolódni. Ha nem lenne ilyen lassú itt a net, akkor szívesen csatolnék egy-egy videót, csoportban éneklő lányokról, 40 ember közös táncáról egy kosárlabda pályán vagy egy család közös meditálásáról. Mindig lenyűgőz, amikor emberek nem azzal foglalkoznak, hogy ki mit gondol róluk. Ha dobolni szeretne egy parkban vagy esetleg egy 60 éves néni a barátnőjével táncolni, megteszi. Ez az, ami miatt azt mondom, hogy nem volt kár eljönnöm ide is, na meg persze a dongguanban töltött szuper hétre :). És pozitív élménynek sorolnám, hogy míg némely európainak hajolgatni kellett az alacsonyra szabott ajtók, hirdetések miatt, nekem tökéletes volt a méret mindenhol. Még olyan is volt, hogy magasnak érezhettem magam egy-egy ici-pici kínai ember mellett.  És hát meg kell hagyni azt is, hogy Kína tényleg első számú nemzet az utánzás terén. Nem csak ruhában, táskában, parfûmben, hanem például meg van a saját Starbucks kávéházuk, ami mondjuk Pacific néven fut, de ugyanazzal az emblémával és elég hasonló berendezéssel. Ugyanez a séma megvan a KFC-vel és Burger Kinggel is. De engem ezeknek a kifigyelése nagyon jól szórakoztatott végig. :) És utolsó szösszenetként jegyezném meg, hogy a magyarországi netadóról bizony még a hong kong-i hírekben is említést tesznek. 

Pár nap múlva jövök a Fülöp-szigeteki bejegyzéssel, ugyanis Hong Kong után ide vettem az irányt. Előre szólok, hogy nagy ömlengések és olvadozások lesznek benne, ugyanis szerelmes lettem! Puszi mindenkinek. 


Képek, amiket keservesen sikerült feltöltenem 3 áramszünet között és pár internet kávézó után:

https://www.facebook.com/vass.rebeka/media_set?set=a.10205291043175615.1073741835.1233502592&type=3







Farm, ahol élünk; avagy egy átlagos kínai család hétköznapjai Dongguan városában

2014.11.08 23:07

Ez most kicsit hosszabb lesz. Próbáltam az iPad okozta nyelvtani hibákat javítani, amit nem sikerült, azt nézzétek el nekem :D

Dongguan. Nem is tudom, hogy hol kezdjem, annyi minden történt velem/velünk - mert ugye egy időre Bence is csatlakozott most hozzám. Sok embert megismertem a kínai családtól kezdve a többi önkéntesig Angliából, Franciaországból és Spanyolországból. 


Mondjuk Kezdem azzal, hogy Peking és Guangzhou után megèrkezésünkkor a nagy Csend fogadott. Az állomáson 10-20 ember kószált, autók is kis mennyiségben. Szóval, ott ültünk és vártuk, hogy felvegyenek minket, szmognak nyoma se látszott, teljes felüdülés volt. És akkor megérkezett Dumpling, a fogadó családból az anyuka széles mosollyal az arcán üdvözölt minket és a kocsihoz invitált. Róla még fogok írni pár sort, mert nagyon kivételes embert ismertem meg benne. 

Szóval ebben a "kicsinyke városban" - ahogy én azt gondoltam és írtam az előző bejegyzésben- több, mint nyolc millió ember él, tehát közel annyi, mint egész Magyarországon. Csak Pekinghez képest láttam kicsinek...ezek szerint. Mi egy külvárosi részre érkeztünk meg, ahol a következő látvány fogadott.
 

Tehát több elhagyatottnak, félkésznek tűnő bérházi lakás áll, elszórtan egy-egy elkerített kert, vagy ahogy Dumpling és a férje, John nevezte: farm (szerintem mégis inkább kert :D) Elsőre ránézésre, annyit mondtam, hogy itt internet biztos, hogy nincs! De volt! És jobban működött, mint eddig bárhol máshol, csak épp nem használtam annyit. WC, zuhanyzó egyben, ami itt a földön lévő lyukat jelenti és a felette levő zuhanycsövet. Hozzá lehet szokni. Érdekessé akkor válik, ha a szomszéd szoba erkélyéről nyílik, villany nincs, és az éjszaka közepén indulsz zuhanyozni. Mert akkor azon találhatod magad, hogy valaki kérés nélkül szívesen csatlakozik hozzád. És az a valaki nem egy görög félisten testével rendelkező álombeli lovag. De nem ám! Hanem egy körül-belül 15, azaz tizenöt centiméteres, hosszú csápokkal rendelkező csótányszerű képződmény. Még most is bele borzongok! És ilyenkor határozod el, hogy innentől a zuhanyzás csakis reggelente lehet esedékes, vagyis nappali fényben! (A kinti munka és a 30fok miatt 2-3szor is egy nap)

Egyébként az egész 6 emeletes házat bérlik, mivel jövőre egy otthoni iskolát akarnak nyitni. Így vagyunk mi elhelyezve egy-egy emeleten. Nem csodálom az ötletet az iskolanyitásra, hisz a két gyerekük közül az idősebb, Eva saját bőrén tapasztalja a kínai oktatás hiányait, negatívumát, amit az is jelez, hogy a helyiek 80%-a nincs megelégedve az iskolák színvonalával és magával a rendszerrel. Egy osztályba 50 gyerek jár és mindössze egy tanár jut rájuk. Amit én a saját szememmel tapasztaltam, hogy Eva reggel 7 körül elindult az iskolába és este fél7-re ért haza. Ezután kezdődött a leckeírás, ami olyan fél10-10ig is eltartott és utána egy kis játék, fürdés, alvás. Semmire nem jut ideje. Majd minden kezdődik előlről. Nagyon az oktatási rendszer részleteibe nem akarok belemenni, a lényeg, hogy ennek a kiküszöbölésére szeretnék megalapítani az otthoni iskolát, ami mérete miatt, akár bentlakásos is lehet és a gyerekekre több időt és energiát tudnának fordítani.

 Az alsó szint a nappalijuk és egyben a játszó szoba is, mert olyan helyiségeket akartak kialakítani, ahol a gyerekek játszva tanulhatnak egy barátságos környezetben. A nappaliban több hinta is van, ami nekem külön tetszik...igen, kipróbáltam...többször is :)) Elképesztő, hogy egy fizetésből! is mennyire próbálják az egészet fejleszteni és közben egy családot is fenntartani, amit az állam itt se könnyít meg igazán. Beszélhetnék még itt a one-Child policy-ről, vagy egyéb illiberális törvényekről, nagyon sok mindent megtudtam az egész társadalomról az itt töltött egy hét alatt és annak ellenére, hogy otthon sem rózsás a helyzet, semmi pénzért nem cserélnék egy kínai ember életével. Maga Kína nem a kedvenc országom, de ez a család és ez az egy hét nagyon nagy élmény volt nekem.

Egy átlagos napon 8:30-kor megreggeliztünk és utána elkezdtük a munkát, ami a farmon való dolgozást jelentette. Első alkalommal kapálni kellett. Életemben nem szenvedtem meg még így semmivel, mint a rámeső sor megcsinálásával. Itt nem olyan a föld, mint otthon. Alapjáraton sem, de ez a terület minden bizonnyal valami lerakodó terület volt valamikor. Tele szeméttel, műanyaggal és kövekkel. Vért izzadtan, de megcsináltam. 
A munka közben jókedvűen elbeszélgettünk a többi önkéntessel arról, hogy kit hány szúnyog csípett meg az este vagy, hogy John vajon mikor jön egy újabb képet csinálni rólunk és, hogy hányszor kell még átkapálnunk a terepet, hogy jó legyen.



Miután készen voltunk már jött az isteni ebéd. Személy szerint engem ennyi éltetett az egész munka alatt. De hát, aki ismer, annak ezt mondanom se kell. :D Aztán ismét valami munka a kertben és este vacsora. És akkor itt kitérnék arra, hogy milyen isteni ételeket ettem egész héten. Reggelit, ebédet, vacsorát is kaptunk, amit mind a farmon megtermelt gyümölcsökből, zöldségekből készítettek nekünk. Ehhez természetesen mindig volt rizs, amit én otthon nem igazán preferálok, de itt nagyon megszerettem. És az esetek 80%ában valamilyen csirke vagy disznóhús is készült, de csak nagyon kis adagban. A tipikus kínai kör asztalok forgó közepére 6-8 féle étel került általában, mondom, a legtöbbje zöldség. De olyan isteni finoman elkészítve, hogy nem is nagyon hiányzott több hús. Otthon 80% a hús és 20% a zöldség és köret nálam, na hát ez itt megfordult. De esküszöm még az arcom is kisimultabb lett ettől az egyhetes egészség bombától. Semmi műanyag, semmi színezék vagy gyorskaja és még a közérzetet is jobb lett. És az már csak plusz, hogy evőpálcikával enni (amit szégyenszemre csak az utolsó napokban tanultam meg) csak sokkal lassabban lehet, ami szintén nagyon hasznos. A kínaiaknál az evés egy szertartás, megvannak a maguk kis szabályai. Nem kapkodnak, nem 10percbe sűrítik be, mindent csak nyugodtan. Ránézésre is kiegyensúlyozottabbnak tűnnek, mint az otthoni, vagy a nyugati országbeli emberek. Summa summárum én le vagyok nyűgözve. 


Vacsora után még bő egy órát ültünk általában az asztalnál, de volt, hogy kettőt is. Beszélgettünk mindenféléről, ki-ki elmesélte saját útjának egy-egy történetét. 
Legelőször a Spanyolok érkeztek, akik 3 hete járják Kínát. Otthon tanítóként végeztek, de a spanyol munkanélküli helyzet miatt (40%) más országba kényszerültek és most azt keresik, hol telepedjenek le. Utána érkezett Mark, aki a diploma után, másfél évvel ezelőtt! indult el két barátjával Angliából. De nem ám repülővel, vagy vonattal! Biciklivel. Hónapokat töltöttek Európában, utána folyamatosan jöttek Keletre, egy kis időre szétváltak és itt Dongguanban találkoznak majd újra. (További két évet terveznek még). És utoljára érkezett a francia pár, akik 2 hónapig hajóztak Európában, aztán Kyrgisztánban hegyet másztak és utána jöttek Kínába. Micsoda világjárók! Én még sehol nem vagyok...Egytől egyig vidám és nyitott emberek, minden rossz indulat nélkül. Mindenki beszélt a saját országáról, előnyökről és hátrányokról. Ahogy nálunk úgy más népeknél is van nehézségek, érthetetlen dolgok a kormány részéről. Erre mondják, hogy sehol nincs kolbászból a kerítés.



Ès most a családról, vagyis leginkább Dumplingról. Mert ő, aki összetartja az egész családot, dolgozik a munkahelyén, a farmon, a konyhában és esténként korrepetál egy-két gyereket. 100 keze van és legalább 10szer több energiája, mint másnak. És ennek tetejében folyamatosan vidám, a gyerekeivel türelmes (ami én mondom, nem könnyű :D) és nagyon megértő. Az én anyukámra emlékeztet. A két kisgyerek Eva(7) és Summer(5) nagyon hiperaktívak és az otthoni gyerekekhez képest sokkal önállóbbak. Van ennek pozitív és negatív oldala is, pl 5 évesen nem biztos h a gyerekemnek engedném, hogy a legnagyobb húsvágó késsel Vagdossa a köveket a kertben, de itt ez nem okozott problémát. Egyik reggel Summer olyan mosollyal jött ki a szobájából, amit sosem fogok elfelejteni! Az apukája megkérdezte tőle, hogy miért ez a nagy mosoly, mire izgatottan magyarázta, hogy jégkrémekkel álmodott. Azt hittem megzabálom. Viszont volt olyan, hogy pont a jégkrém miatt, vagyis, mert nem kapott jégkrémet, olyan hisztit levágott, hogy csak néztünk. Még egy kaviccsal is megdobta a spanyol lányt. Mindennek van jó és rossz oldala is. Például ők, ha egyedül vannak, akkor is teljesen jól ellátják magukat és szólongatás nélkül elmennek aludni. Mindenesetre megszerettem őket.



Összességében nagyon aranyos és kedves családot ismertem meg bennük. Minden nap vidáman telt, rengeteget nevettünk, egyik nap kirándultunk is és volt olyan, hogy délután nem kellett dolgozni. Igazából nem is munkának fogtam fel az egészet, mert összességében nem volt nagy fáradtság, sokkal inkább egy átlagos kínai család és a kultúra megismerése volt az, ami jellemezte a hetet. Utolsó este vállaltam a vacsora készítését, hogy megmutassam, mit esznek a magyarok. Persze teljesen más zöldségek vannak itt, de az otthonról hozott pirospaprikával próbáltam a legjobbat kihozni mindenből. És  örömömre nagyon ízlett nekik, pláne a kenyér és a nokedli. Dumpling a recepteket is elkérte. Aztán pedig egy kínai édes-leves mellett még elbeszélgettünk egy ideig. Péntek reggel pedig vonatra ültünk, úgyhogy immár Hong Kongból írom ezeket a sorokat. 


 

Goodbye Peking!

2014.10.31 22:41


Újra itt vagyok, immár Dongguan kicsinyke városából jelentkezem, ahol Pekinggel szöges ellentétben megállt az élet. Szegényes házak, haldokló kutyák az utcán, csirkekergető cicák és állandó csend. 32 fok van, de legalább párás...:D. No, de, hogy kerülök ide? Ugye Peking nem igazán bírt maradásra így minél hamarabb tovább akartam menni. A szmog (ami az utolsó napokban egész szépen tisztult), a tömeg a metrókon, az aluljárókban..a zsúfoltság és a friss levegő hiánya nem győzött meg a város szépségéről. Viszont a Nagy Fal miatt maradtam még, plussz a kínai vasút társaság se szorított be utasai közé, csak e hét kedden. 

Szóval elmentünk megnézni a Nagy Fal-at, ami hihetetlen élmény volt. Én annyira nem is vágytam oda, hogy őszinte legyek, de abszolút nem bántam meg. Sőt! Lehetett jegyet venni libegőre, hogy ne gyalog kelljen megtenni a felfele vezető pár kilométert, hát ezt az opciót választottam. Helyesen döntöttem-e? Abszolút! Ugyanis egy dolog, hogy felvitt a libegő, de, hogy magán a falon több száz lépcső vezetett fel és le egyaránt, azzal nem számoltam. De nem ám kis szögekben! Volt, ami szinte derékszögben ment fel kb 100 méteren keresztül, mintha egy létrára mennél fel- egyébként létrás szakasz is volt. A tüdőm is kiköptem, mire a legtetejére értem, de a látvány nagyon szép volt. Totálisan megérte! Ennek megkoronázásaként a libegőtől lefelé vezető (nem magyarországi hosszússágú) BOB-pályán lehetett lejönni. Nagyon nagy élmény az egész együtt. Emelett eltörpül, hogy a túra után a taxis egy teljesen más buszmegállóba vitt, mint, ahova kellett volna. Onnan is ment ugyan busz Pekingbe, csak az egy órás autópálya-út helyett 4-5 órás városi dugóban ülés lett a hazaút. Na, de mindegy :D

Tehát keddre sikerült jegyet vennem Guangzhou-ig, ahonnan egy másik vonattal  kellett ide: Dongguan-ba jönnöm az első önkéntes munka miatt. A 21 órás vonatút (ami kellemes meglepetés volt, mert sokkal rosszabb körülményekre számítottam), tehát a több,mint 2000kilométer megtétele után, egy kis pihenés is be volt tervezve ebben a nagyvárosban, ismertebb nevén: Kanton-ban. 


Erről csak annyit, hogy sikerült az ott töltött egy nap alatt majdnem annyit elkölteni, mint egy hét alatt Pekingben. Hogy miért, annak elég összetett az oka : 1: Az első taxis az állomásról tripla árért vitt el egy rossz szállásra, ahol a recepciós lány állította, hogy jó helyen vagyunk, 2: majd újabb taxival mostmár normál áron totálisan ellenkező irányba megérkeztünk A szállásra, 3: ahol a következő történt: belépve az ajtón rögtön a recepcióhoz veszem az irányt nagy sietve, csak egyet kívántam: a hosteles közös "zuhanyzó" után egy SAJÁTOT. A delikvens leányzónk pityeregve rámnéz, majd az ujjával annyit mutat, hogy nem (ezzel a kézmozdulattal találkozunk, ha valaki nem beszél angolul, azaz az emberek 90%nál). Buzgón azért előkapom szuper-készülékem és mutatom a foglalást, de ő csak nemet mutat és sír tovább.. Próbálok csatlakozni valami wi-fi hálózatra, hátha fordító program segítségével megtöröm a nagy hallgatását, mutatom neki, hogy írja már be a jelszót, erre olyan zokogásba kezdett, hogy ilyet talán még életemben nem láttam. Hogy miért sírt, az máig nem derült ki. A sztori lényege, hogy a kedves kis leányzó egy helyben ücsörögve nézte végig a kb fél órás várakozásom, apró szikráját nem mutatta, annak, hogy bármit is próbálna intézni az ügyben, mire jött egy ott lakó srác, aki fordító-programmal tolmácsolta a problémát, miszerint: külföldiek nem szívesen látott vendégek, nem számít a booking-os foglalás...Ebola, ebola, ebola...úgyhogy  4: új szállás után kellett nézni, a legközelebbi két és félszer annyiba került, de már nem bántam.

Csütörtök délután érkeztem meg erre az önkéntes helyre, ahol most vagyok. Ez a városnak egy külső része. Metró, busz, vonat nem igazán játszik, csak pár kilométer gyaloglás után. Nagyon nyugodt hely, pontosan ez kellett nekem a nyûzsgő nagyvárosok után. Itt a feladat egy farmon való kerti munkálatok és a házaspár gyerekeivel való foglalkozás + segítség az otthoni-iskola elindításában. Ezért cserébe szállást és ételt is kapunk... De még milyet! Igazi házi kínai kaja, de valami Isteni! Egy spanyol pár is itt van. Mindenki végtelenül kedves és aranyos. A házaspár kislányát már második napja Joá-nak hívom, de ma a vacsoránál kiderült, hogy Eva. Mondjuk ez nem tartotta vissza abban, hogy az előbb 20 percen keresztül a lábamra akaszkodva próbálta megakadályozni, hogy bejöjjek a szobába aludni. Egy ideig húztam magammal, aztán csak vártam, hátha feladja. De ez majd egy másik történt :) Mára ennyi. Az itteni munkáról és körülményekről írok legközelebb. 

Puszi mindenkinek :)))) 

(Még tôbb kép hamarosan)


Szmog, szmog és még több szmog: Pekingben jártam

2014.10.24 12:53
(Előre bocsi a nyelvtani hibákért, az iPad sokszor magától "javít", de helytelenül)


Először is meg szeretném jegyezni, hogy nehezebb lesz a kapcsolattartás, mint gondoltam. Hogy miért? Mert a kínaiak gondoltak egyet és azoknak az oldalaknak a használatát, amiket nem tudnak kontrollálni, letiltották. Ilyen például a Google, YouTube és persze a Facebook. Demokrácia? Minek az? Ez a fajta gondolkodás egyébként teljesen érezhető az utcákra mindenhova kiállított rendőrök és katonák jelenlétében, az az érzésem van, mintha valaki mindig figyelne. Na de szobatársam több órás próbálkozás után megtalálta az alkalmazást, amivel részlegesen kikerülhető ez a weboldal szabályozás. Viszont figyelem! Facebook függőknek nem ajánlom Kínát! :D

Másodszor pedig: A hír igaz: Pekingben tényleg szmog van! Na de nem azért van ez a nagy elcsodálkozás, mert még nem hallottam erről az elkeserítő tényről, hanem, mert élőben sokkal durvább a hatása. Más róla hallani a híradóban és más benne élni..- mosmár harmadik napja. Nem akarom teljesen lehúzni Pekinget, mert amit eddig láttam belőle, az önmagában szép és érdekes, viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy első perctől ahogy kiléptem a repülőtèr ajtaján és megláttam ezt a ködösnek tűnő időt, ahol se nap, de még felhő sem látszódik: egyfajta nyomasztó hangulat van rajtam. És ebben az sem segít, hogy az emberek nem restek az arcodba köhögni vagy épp melléd köpni. De nem ám csak úgy finoman, hanem túrházva, krákogva...az se baj, ha téged találnak el. Mivel viszont nem vagyok egy negatív ember, így ennek is próbálom a jó oldalát nézni: mennyivel jobban fogom értékelni, ha a követező helyszínen meglátom az eget, a napot, a felhőket, bármit! Másrészről pedig most áldom kicsiny kis Magyarországunk levegőjének tisztaságát: hogy nem maszkban és fulladozva kell az utcára kimennem. Ezen felül pedig érdekes emberekkel és helyzetekkel is találkoztam eddig. 


Ilyen például az első srác, aki a segítségemre indult, mikor hosszú perceket töltöttem a metró térkép előtt állva és nem tudtam kiigazodni rajta. Maga a szisztéma, majdnem hogy ugyanolyan, mint a londoni metró-hálózat, egyszerű, bárhonnan eljuthatsz bárhova. Csak azt kell kinézni, hogy hol szállj át. Na igen, nekem nem is ezzel volt a problémám, hanem azzal a kis icinyke picinyke tényezővel, hogy nem tudok kínaiul. Mert bizony nem minden metró megállónál gondoltak erre a készítők, sőt! Ezt már akkor sem értettem, hogy egy ilyen nagy városban, ahol ráadásul még Olimpiát is rendeztek és emiatt rengeteg átépítés, felújítás történt, még vakok számára járda-sávot is építettek, szóval pont itt, hogy feledkezhettek meg arról, hogy a táblákat legalább a metró megállókban angol felirattal és elkészítsék!? És a többi napon rájöttem, hogy mindez rengeteg utca táblára, útbaigazításra igaz, és most még csak a központról beszélek, ahol a legtöbb a turista. Na de az ilyen helyzetek fejlesztik a problémamegoldó készségünket ugyebár és az én utamba vezette ezt a fiatalambert: Ran Jie-t. Kérdezte merre megyek, és máris mutatta az utat, megvette a jegyemet (90Ft volt) nem engedte, hogy kifizessem és már szálltunk is a metróra. Ajánlgatta város körbevezetési szolgálatát meg persze egy jó étterem meglátogatását, majd mindenképp bele akarta írni a telefonszámát az ipadomba. Persze nem engedtem, hamarabb le is szálltam, hogy ne kövessen, mert elég gyanús lett, hogy mindenképp az ipadomba akarta írni, amit még a bámészkodásom közben figyeltetett ki. Alapjában véve elég bizalmas vagyok az emberekkel -sokszor túlságosan is :D - viszont egy utazás során sok ilyen helyzet van, tehát szemem a pályán. Nem sokkal később egy téren álltam kb 2 km gyaloglás után 15 kg-val a hátamon, mikor egy rikító rózsaszín kabátot viselő kínai nő mellém lépett, azzal a nyitó szöveggel, hogy én is turista vagyok. Rögtön odébb álltam, mire megkérdezte nagy mosollyal az arcán,hogy merre megyek, de már válaszolni se válaszoltam. Hogy miért nem? mert kis barátnőnk, 5 perccel mielőtt odajött hozzám pont egy pénztárca tartalmát vizsgálta egyre boldogabb és boldogabb tekintettel, mely a 100-as yuan-ok megjelenésével egyenesen arányosan nőtt. Tette ezt egy másik rikító kabátos nő társaságában. Hm, persze ilyen minden nagyobb városban van, úgyhogy számítottam rá: a hasitasim, a titkos fegyverem a ruhám alatt lapul. 

Nem sokkal ezután, mikor már hulla fáradt voltam, odamentem egy szimpatikusnak tűnő biciklis pasihoz, hátha ő útba tud igazítani (ekkor már több ilyenen túl voltam, de senki nem beszélt angolul). Nagy örömömre tudta merre, kell elindulni. Lepattant a bicikliről és vidám mosollyal az arcán mondta, hogy elkísér, úgyis régen járt már arra. Közben kiderült, hogy ő is nagy utazó, két hete még Amerikát szélte át egyedül, túra táskával "just like you" - ahogy mondta. Jókat derültem rajta. Szinte teljesen elkísért kb 1 km-n keresztül (mondanom sem kell, hogy a tüdőmet majd kiköptem olyan tempót diktált). Nagyon kedves volt, mindig örülök mikor ilyen jókedvű és segítőkész emberekkel találkozom. Tanulság: inkább én kérjek segítséget, mint ők jöjjenek oda hozzám. 

Végül a szállásra érve már majdnem állva elaludtam, a vádlim bedurranva a 4-5 órás bolyongástól hátamon a mázsás ruhagyűjteményemmel. ( nem sok kellett, hogy valahol otthagyjam a pakkom) de megérkeztem. A hostel nagyon jó helyen helyezkedik el, minden elérhető egy kis gyaloglással- bár erre akkor gondolni se akartam. Rögtön összebarátkoztam a kilenc szobatársamból kettővel: Andrea Spanyolországból jött, Angelica pedig Mexicobol. Andrea hasonló, mint én, már nagyon sokfele járt; Angelica pedig azért jött ide, hogy megismerje az itteni építészetet. Ők már mindketten Kína egy-egy városa után jöttek ide, de egyöntetűen Peking tetszik a legkevésbé nekik., főként a szmog az ő bajuk is. A többi szobatárs...folyamatosan jönnek újak és mennek el. Viszont első este a fontosabbakat megjegyeztem, akik mindent megtettek, hogy felhívják magukra a figyelmet. Pl.: alattam este 10 és 11 között 10 percenként ki-be sétáló srác, aki minden bejövetel után 2 hosszú percig fészkelődik a nem túl stabil emeletes-ágyunkon; avagy a mellettem lévő horkoló leányzó, ki egy egy horkantási periódus között kacajával szakítja félbe az egyhangú durmolást, amire már mindenki felébred; és nem utolsó sorban kajánul vigyorgó Johnny, aki a szemben lévő ágy alsó részéről tökéletesen rámlát, s mindig jelzi egy- egy pillantásával, hogy figyel rám, majd köszön...naponta ha kell 10szer is, csak, hogy ne legyen illetlen. Ezúton is köszönöm, hogy vigyázol rám! Na de ilyen ez a hátizsákos nomád élet - a hideg vízre és toilet higiéniájára már ki sem térek. 
 Még utoljára elmondanám első estém kellemetlen pillanatát. Mikor már túl voltam az ágy-rengésen, megszoktam a horkolást és az időközönkénti kacajt és, hogy néha néha valaki feloltja a villanyt, akkor jött Ő! kicsiny kis fertőző lábaival reám szállott és a fülembe zûmmögött...a szúnyog. Mire kinyitottam a szemem, már meg is csípte a kezem. De hogy került ide?nem  is volt nyitva az ablak. felkeltem, akkor láttam, hogy ja de.. Valaki kinyitotta. De azon van szúnyogháló. Ja, hàt a fantom-ablaknyitó emberünk megtalálta azt az egy ablakot, amelyiken nincs háló. Hurrá! Gyorsan befújtam magam szúnyogírtó spray- vel, mintha segítene valamit... És eszembejutottak az oltókôzpontos nő szavai: "a malária szúnyog napnyugtától napkeltéig támad".kb két hosszú percen keresztül nagyon nyugtalanított, nem akarok kórházban kikötni! De mivel már brutálisan fáradt voltam, viszonylag hamar visszaaludtam. Most - oltóanyag és maláriagyógyszer híján - remélem a legjobbakat, egész nap vizet ittam, de innentől legalább jobban fogok figyelni. Parfüm helyett is éljen a szúnyogírtó spray! Halkan megjegyzem, hogy isteni az illata :D 
  Összegezve az első benyomásokat és leszámítva a két szobatársamat(ami a legpozitívabb volt eddig), ne
m hiszem, hogy Pekingbe bármikor is visszajönnék. A szmogos levegő nyomaszt, álmosít; a tömeg fáraszt. Vannak szép helyek, amik nem is túl giccsesek, de a folyamatos szürke háttér nagyon lehúzza az összképet. Érdekes embereket látok, furcsa ételeket, de nem lopakodott be a szívembe. Ettől függetlenül nagyon jól érzem magam, jókat nevetünk és a hostel éttermi részében lévő tévén naphosszat látható különböző kvíz és kaland műsorok is megmosolyogtatnak. Maximum 2-3 napot maradok még, a Nagy Fal és a Tiltott Város miatt. Aztán irány Shanghai? Még nem tudom :) Nagyon puszilok mindenkit! Jól nézzétek meg ma az eget helyettem is! :D  

És most nekilátok a repülőt megmaradt, 3 napos zacskós kalácsomnak! :D sziasztok

Ui.: próbálok még több képet feltenni, mert vannak nagyon hangulatos kis helyek is! Csak a fent említett probléma miatt nagyon lassan megy. 

Első bejegyzés

2014.10.12 16:14

Ma elindítottuk az új blogunkat. Kérjük kövesse figyelemmel, igyekszünk mindig friss információkat közölni. Az üzenetek nyomon követése RSS csatornán keresztül is lehetséges.