előző bejegyzésben említettem: beleszerettem.
Már a repülőtéren is vidám, érdeklődő tekintetek fogadtak, akik nem féltek megkérdezni, hogy honnan jövünk, merre tartunk vagy épp leszólítani, hogy valakire nagyon hasonlítunk. Végtelenül kedvesek voltak már az első pillanattól a filippínók és sugárzik belőlük a jó kedv. Régebben hallottam is ilyen statisztikát, hogy ők a legboldogabb emberek a világon, hát az eddig látottak alapján én is alá tudom ezt támasztani. Úgyhogy a számomra nem a legkedvesebb Kína után totális felüdülés volt a megérkezés. Mivel este volt már, a városból és a tájból nem sokat láttam, úgyhogy alig bírtam aludni, úgy vártam a reggelt. A nem-alvásomban közrejátszott az a láthatatlan szúnyog mennyiség, ami a szobában helyezkedett el. Mert bizony ez egy nagy hátulütője az egész sziget-csoportnak, hogy rengeteg a szúnyog - mostanra megszámlálhatatlan csípéssel rendelkezem jó magam is. Az még hagyján, mikor otthon látod is ki az ellenséged és bátran szembeszállhatsz vele, viszont mikor egy darabot nem észlelsz magad körül és 2 perc múlva már 5 különböző helyen vakarózol...na azt nevezem én kihívásnak. De első reggel felkelve rögtön pótolt a látvány.
Mivel egész Kínai tartózkodásunk alatt fűnek fának a tengerpartról szőtt álmaimat taglaltam, ezért első utam rögtön a partra vezetett. Volna! A túlságosan gyorsnak nem mondható interneten gyorsan kikerestem a legközelebbi strandot, amit a szuper google 200 méterre mutatott a szállástól. Képen is úgy mutatott, mint a legegzotikusabb nyaralások hirdetésein. Szuper! Indulhatunk. Bikinimet szélsebesen 1,2 másodperc alatt átvettem és el is indultunk. Hol volt, hol nem volt megállított minket a takarítónő és, mint itt mindenki más, ő is kérdezősködni kezdett, hogy mi a program mára, merre tartunk...stb. Millió dolláros mosollyal az arcomon eldicsekedtem, hogy a partra sietünk. Meglepett arcát én is meglepődve fogadtam, de tovább haladtunk. Aztán megállított a főnök. A jelenet ugyanez volt. Végül a recepciós is, aki csak -cseppet sem őszinte mosollyal - annyit mondott, hogy jó szórakozást. Nem értettem a furcsa reakciókat, de nem tántorított el. Ahogy mentünk, mendegéltünk gyönyörű pálmafák keresztezték utunkat, a messziben már a tenger is látszott.
Ez az! Itt vagyunk! És aztán jött a pofán csapás, amit messziről nem lehetett látni. Facölöpök, kis halász ladikok, kb 5 centiméteres víz... Ez nem egy strand. Pacsi Google. Akárhogy is vizsgálgattam semmilyen ötletem nem volt, hogy hogyan mártózhatnék meg benne, legalább egy picit! De bele kellett törődnöm, hogy még nem jött el az én időm. Visszaérve a szállásra hosszú tanácskozás és kérdezősködés után kiderült, merre van a legközelebbi strand. Azért hosszú tanácskozás, mert itt mindenki a hajó túrákat és különböző kirándulásokat próbálja rátukmálni az emberre. Lépten nyomon. De végül sikerült megfejteni a közeli helyszínt a város másik végén, ahova a motoros-taxi kemény 250 Ft-ért vitt el és sikerült végre csobbanni egyet.
Eljött a másnap, gyomorideggel ugyan, de elindtultunk. Elfoglaltam a kis helyemet a földön és elaludtam. Kinyitom a szemem, mit látok? Már köt ki a hajó. Legnagyobb meglepetésemre átaludtam az egész utat! Viszont rögtön jött az arcon csapás, ugyanis kiderült, hogy, ahova mi szeretnénk menni, oda hajóval a sziget másik végéről lehet eljutni. Szédelegve ugyan, de ennek is nekivágtunk egy kisbusz-szerűséggel, aminek állapotát nem firtatom, csak annyit mondanék, hogy életveszély. De itt nem számítanak az apró műszaki hibák, még azt se tartják veszélyesnek, mikor több ember a jármű tetején utazik a full kanyargós hol lefelé, hol felfelé ívelő utakon. Körül-belül 4 órába tellett, míg megérkeztünk a kikötőbe a szuper járgánnyal. (Otthon ez a táv másfél óra lett volna) A kikötőben szembesültünk a ténnyel, hogy még 5 órát várni kell. A tengeri betegségem következményeként annyit mondanék, hogy nem élveztem túlságosan ezt a pár szabad órát sem. Hajnali 1 körül intettek, hogy lehet felszállni. Na ez nem egy kis halászhajó volt. Hosszú sorokba tömörültek az emberek, de, mint akik életüket hátrahagyva menekülnek egy másik országba. Én is így éreztem magam. A turisták száma egyenlő volt a nullával, de már nem is érdekelt, csak túl akartam lenni az utazáson. A hajó minden emeletén többszáz emeletes ágy állt egymás mellett. Ahogy levetettem magam az egyikre el is aludtam. Csodák csodájára az egész utat végigszunyókáltam ezúttal is. 4-5 óra után Caticlan-ban kötöttünk ki, ahonnan már csak egy 15 perces motorcsónakázás kellett a cél eléréséhez. Hulla fáradtan, de végül szerda 5:30 perckor megérkeztünk Boracay-ba, a filippinò turistaparadicsomba. Éljen! Ahol két métert nem tudsz megtenni, hogy ne akarjanak rádsózni valamit, ahol gyönyörű fehér homokos tengerpart vonul az egész sziget mentén és ahol minden második helyi ember transzvesztita. És, ha eddig azt hitted volna, hogy létezik hetero, bi, leszbikus, homoszexuális és transzvesztita ember és itt a kör bezárul, akkor tévedsz! Ez csak egy része. Erre viszont a következő bejegyzésben térek majd ki.
Csattanó gyanánt: az itteni gyorsabb internetnek hála sikerült felfedezni azt a tényt, hogy eme csodálatos kis 3 napos hajókirándulásunk helyett, repülővel 1 óra alatt, és most figyelj: fele ennyi pénzért érkezhettünk volna meg. Az érzés, mikor erre rádöbbentem: felbecsülhetetlen. :)
