Ez most kicsit hosszabb lesz. Próbáltam az iPad okozta nyelvtani hibákat javítani, amit nem sikerült, azt nézzétek el nekem :D
Dongguan. Nem is tudom, hogy hol kezdjem, annyi minden történt velem/velünk - mert ugye egy időre Bence is csatlakozott most hozzám. Sok embert megismertem a kínai családtól kezdve a többi önkéntesig Angliából, Franciaországból és Spanyolországból.
Mondjuk Kezdem azzal, hogy Peking és Guangzhou után megèrkezésünkkor a nagy Csend fogadott. Az állomáson 10-20 ember kószált, autók is kis mennyiségben. Szóval, ott ültünk és vártuk, hogy felvegyenek minket, szmognak nyoma se látszott, teljes felüdülés volt. És akkor megérkezett Dumpling, a fogadó családból az anyuka széles mosollyal az arcán üdvözölt minket és a kocsihoz invitált. Róla még fogok írni pár sort, mert nagyon kivételes embert ismertem meg benne.
Szóval ebben a "kicsinyke városban" - ahogy én azt gondoltam és írtam az előző bejegyzésben- több, mint nyolc millió ember él, tehát közel annyi, mint egész Magyarországon. Csak Pekinghez képest láttam kicsinek...ezek szerint. Mi egy külvárosi részre érkeztünk meg, ahol a következő látvány fogadott.
Tehát több elhagyatottnak, félkésznek tűnő bérházi lakás áll, elszórtan egy-egy elkerített kert, vagy ahogy Dumpling és a férje, John nevezte: farm (szerintem mégis inkább kert :D) Elsőre ránézésre, annyit mondtam, hogy itt internet biztos, hogy nincs! De volt! És jobban működött, mint eddig bárhol máshol, csak épp nem használtam annyit. WC, zuhanyzó egyben, ami itt a földön lévő lyukat jelenti és a felette levő zuhanycsövet. Hozzá lehet szokni. Érdekessé akkor válik, ha a szomszéd szoba erkélyéről nyílik, villany nincs, és az éjszaka közepén indulsz zuhanyozni. Mert akkor azon találhatod magad, hogy valaki kérés nélkül szívesen csatlakozik hozzád. És az a valaki nem egy görög félisten testével rendelkező álombeli lovag. De nem ám! Hanem egy körül-belül 15, azaz tizenöt centiméteres, hosszú csápokkal rendelkező csótányszerű képződmény. Még most is bele borzongok! És ilyenkor határozod el, hogy innentől a zuhanyzás csakis reggelente lehet esedékes, vagyis nappali fényben! (A kinti munka és a 30fok miatt 2-3szor is egy nap)
Egyébként az egész 6 emeletes házat bérlik, mivel jövőre egy otthoni iskolát akarnak nyitni. Így vagyunk mi elhelyezve egy-egy emeleten. Nem csodálom az ötletet az iskolanyitásra, hisz a két gyerekük közül az idősebb, Eva saját bőrén tapasztalja a kínai oktatás hiányait, negatívumát, amit az is jelez, hogy a helyiek 80%-a nincs megelégedve az iskolák színvonalával és magával a rendszerrel. Egy osztályba 50 gyerek jár és mindössze egy tanár jut rájuk. Amit én a saját szememmel tapasztaltam, hogy Eva reggel 7 körül elindult az iskolába és este fél7-re ért haza. Ezután kezdődött a leckeírás, ami olyan fél10-10ig is eltartott és utána egy kis játék, fürdés, alvás. Semmire nem jut ideje. Majd minden kezdődik előlről. Nagyon az oktatási rendszer részleteibe nem akarok belemenni, a lényeg, hogy ennek a kiküszöbölésére szeretnék megalapítani az otthoni iskolát, ami mérete miatt, akár bentlakásos is lehet és a gyerekekre több időt és energiát tudnának fordítani.
Az alsó szint a nappalijuk és egyben a játszó szoba is, mert olyan helyiségeket akartak kialakítani, ahol a gyerekek játszva tanulhatnak egy barátságos környezetben. A nappaliban több hinta is van, ami nekem külön tetszik...igen, kipróbáltam...többször is :)) Elképesztő, hogy egy fizetésből! is mennyire próbálják az egészet fejleszteni és közben egy családot is fenntartani, amit az állam itt se könnyít meg igazán. Beszélhetnék még itt a one-Child policy-ről, vagy egyéb illiberális törvényekről, nagyon sok mindent megtudtam az egész társadalomról az itt töltött egy hét alatt és annak ellenére, hogy otthon sem rózsás a helyzet, semmi pénzért nem cserélnék egy kínai ember életével. Maga Kína nem a kedvenc országom, de ez a család és ez az egy hét nagyon nagy élmény volt nekem.
Egy átlagos napon 8:30-kor megreggeliztünk és utána elkezdtük a munkát, ami a farmon való dolgozást jelentette. Első alkalommal kapálni kellett. Életemben nem szenvedtem meg még így semmivel, mint a rámeső sor megcsinálásával. Itt nem olyan a föld, mint otthon. Alapjáraton sem, de ez a terület minden bizonnyal valami lerakodó terület volt valamikor. Tele szeméttel, műanyaggal és kövekkel. Vért izzadtan, de megcsináltam.
A munka közben jókedvűen elbeszélgettünk a többi önkéntessel arról, hogy kit hány szúnyog csípett meg az este vagy, hogy John vajon mikor jön egy újabb képet csinálni rólunk és, hogy hányszor kell még átkapálnunk a terepet, hogy jó legyen.
Miután készen voltunk már jött az isteni ebéd. Személy szerint engem ennyi éltetett az egész munka alatt. De hát, aki ismer, annak ezt mondanom se kell. :D Aztán ismét valami munka a kertben és este vacsora. És akkor itt kitérnék arra, hogy milyen isteni ételeket ettem egész héten. Reggelit, ebédet, vacsorát is kaptunk, amit mind a farmon megtermelt gyümölcsökből, zöldségekből készítettek nekünk. Ehhez természetesen mindig volt rizs, amit én otthon nem igazán preferálok, de itt nagyon megszerettem. És az esetek 80%ában valamilyen csirke vagy disznóhús is készült, de csak nagyon kis adagban. A tipikus kínai kör asztalok forgó közepére 6-8 féle étel került általában, mondom, a legtöbbje zöldség. De olyan isteni finoman elkészítve, hogy nem is nagyon hiányzott több hús. Otthon 80% a hús és 20% a zöldség és köret nálam, na hát ez itt megfordult. De esküszöm még az arcom is kisimultabb lett ettől az egyhetes egészség bombától. Semmi műanyag, semmi színezék vagy gyorskaja és még a közérzetet is jobb lett. És az már csak plusz, hogy evőpálcikával enni (amit szégyenszemre csak az utolsó napokban tanultam meg) csak sokkal lassabban lehet, ami szintén nagyon hasznos. A kínaiaknál az evés egy szertartás, megvannak a maguk kis szabályai. Nem kapkodnak, nem 10percbe sűrítik be, mindent csak nyugodtan. Ránézésre is kiegyensúlyozottabbnak tűnnek, mint az otthoni, vagy a nyugati országbeli emberek. Summa summárum én le vagyok nyűgözve.
Vacsora után még bő egy órát ültünk általában az asztalnál, de volt, hogy kettőt is. Beszélgettünk mindenféléről, ki-ki elmesélte saját útjának egy-egy történetét.
Legelőször a Spanyolok érkeztek, akik 3 hete járják Kínát. Otthon tanítóként végeztek, de a spanyol munkanélküli helyzet miatt (40%) más országba kényszerültek és most azt keresik, hol telepedjenek le. Utána érkezett Mark, aki a diploma után, másfél évvel ezelőtt! indult el két barátjával Angliából. De nem ám repülővel, vagy vonattal! Biciklivel. Hónapokat töltöttek Európában, utána folyamatosan jöttek Keletre, egy kis időre szétváltak és itt Dongguanban találkoznak majd újra. (További két évet terveznek még). És utoljára érkezett a francia pár, akik 2 hónapig hajóztak Európában, aztán Kyrgisztánban hegyet másztak és utána jöttek Kínába. Micsoda világjárók! Én még sehol nem vagyok...Egytől egyig vidám és nyitott emberek, minden rossz indulat nélkül. Mindenki beszélt a saját országáról, előnyökről és hátrányokról. Ahogy nálunk úgy más népeknél is van nehézségek, érthetetlen dolgok a kormány részéről. Erre mondják, hogy sehol nincs kolbászból a kerítés.
Ès most a családról, vagyis leginkább Dumplingról. Mert ő, aki összetartja az egész családot, dolgozik a munkahelyén, a farmon, a konyhában és esténként korrepetál egy-két gyereket. 100 keze van és legalább 10szer több energiája, mint másnak. És ennek tetejében folyamatosan vidám, a gyerekeivel türelmes (ami én mondom, nem könnyű :D) és nagyon megértő. Az én anyukámra emlékeztet. A két kisgyerek Eva(7) és Summer(5) nagyon hiperaktívak és az otthoni gyerekekhez képest sokkal önállóbbak. Van ennek pozitív és negatív oldala is, pl 5 évesen nem biztos h a gyerekemnek engedném, hogy a legnagyobb húsvágó késsel Vagdossa a köveket a kertben, de itt ez nem okozott problémát. Egyik reggel Summer olyan mosollyal jött ki a szobájából, amit sosem fogok elfelejteni! Az apukája megkérdezte tőle, hogy miért ez a nagy mosoly, mire izgatottan magyarázta, hogy jégkrémekkel álmodott. Azt hittem megzabálom. Viszont volt olyan, hogy pont a jégkrém miatt, vagyis, mert nem kapott jégkrémet, olyan hisztit levágott, hogy csak néztünk. Még egy kaviccsal is megdobta a spanyol lányt. Mindennek van jó és rossz oldala is. Például ők, ha egyedül vannak, akkor is teljesen jól ellátják magukat és szólongatás nélkül elmennek aludni. Mindenesetre megszerettem őket.
Összességében nagyon aranyos és kedves családot ismertem meg bennük. Minden nap vidáman telt, rengeteget nevettünk, egyik nap kirándultunk is és volt olyan, hogy délután nem kellett dolgozni. Igazából nem is munkának fogtam fel az egészet, mert összességében nem volt nagy fáradtság, sokkal inkább egy átlagos kínai család és a kultúra megismerése volt az, ami jellemezte a hetet. Utolsó este vállaltam a vacsora készítését, hogy megmutassam, mit esznek a magyarok. Persze teljesen más zöldségek vannak itt, de az otthonról hozott pirospaprikával próbáltam a legjobbat kihozni mindenből. És örömömre nagyon ízlett nekik, pláne a kenyér és a nokedli. Dumpling a recepteket is elkérte. Aztán pedig egy kínai édes-leves mellett még elbeszélgettünk egy ideig. Péntek reggel pedig vonatra ültünk, úgyhogy immár Hong Kongból írom ezeket a sorokat.
