Újra itt vagyok, immár Dongguan kicsinyke városából jelentkezem, ahol Pekinggel szöges ellentétben megállt az élet. Szegényes házak, haldokló kutyák az utcán, csirkekergető cicák és állandó csend. 32 fok van, de legalább párás...:D. No, de, hogy kerülök ide? Ugye Peking nem igazán bírt maradásra így minél hamarabb tovább akartam menni. A szmog (ami az utolsó napokban egész szépen tisztult), a tömeg a metrókon, az aluljárókban..a zsúfoltság és a friss levegő hiánya nem győzött meg a város szépségéről. Viszont a Nagy Fal miatt maradtam még, plussz a kínai vasút társaság se szorított be utasai közé, csak e hét kedden.
Tehát keddre sikerült jegyet vennem Guangzhou-ig, ahonnan egy másik vonattal kellett ide: Dongguan-ba jönnöm az első önkéntes munka miatt. A 21 órás vonatút (ami kellemes meglepetés volt, mert sokkal rosszabb körülményekre számítottam), tehát a több,mint 2000kilométer megtétele után, egy kis pihenés is be volt tervezve ebben a nagyvárosban, ismertebb nevén: Kanton-ban.
Erről csak annyit, hogy sikerült az ott töltött egy nap alatt majdnem annyit elkölteni, mint egy hét alatt Pekingben. Hogy miért, annak elég összetett az oka : 1: Az első taxis az állomásról tripla árért vitt el egy rossz szállásra, ahol a recepciós lány állította, hogy jó helyen vagyunk, 2: majd újabb taxival mostmár normál áron totálisan ellenkező irányba megérkeztünk A szállásra, 3: ahol a következő történt: belépve az ajtón rögtön a recepcióhoz veszem az irányt nagy sietve, csak egyet kívántam: a hosteles közös "zuhanyzó" után egy SAJÁTOT. A delikvens leányzónk pityeregve rámnéz, majd az ujjával annyit mutat, hogy nem (ezzel a kézmozdulattal találkozunk, ha valaki nem beszél angolul, azaz az emberek 90%nál). Buzgón azért előkapom szuper-készülékem és mutatom a foglalást, de ő csak nemet mutat és sír tovább.. Próbálok csatlakozni valami wi-fi hálózatra, hátha fordító program segítségével megtöröm a nagy hallgatását, mutatom neki, hogy írja már be a jelszót, erre olyan zokogásba kezdett, hogy ilyet talán még életemben nem láttam. Hogy miért sírt, az máig nem derült ki. A sztori lényege, hogy a kedves kis leányzó egy helyben ücsörögve nézte végig a kb fél órás várakozásom, apró szikráját nem mutatta, annak, hogy bármit is próbálna intézni az ügyben, mire jött egy ott lakó srác, aki fordító-programmal tolmácsolta a problémát, miszerint: külföldiek nem szívesen látott vendégek, nem számít a booking-os foglalás...Ebola, ebola, ebola...úgyhogy 4: új szállás után kellett nézni, a legközelebbi két és félszer annyiba került, de már nem bántam.
Csütörtök délután érkeztem meg erre az önkéntes helyre, ahol most vagyok. Ez a városnak egy külső része. Metró, busz, vonat nem igazán játszik, csak pár kilométer gyaloglás után. Nagyon nyugodt hely, pontosan ez kellett nekem a nyûzsgő nagyvárosok után. Itt a feladat egy farmon való kerti munkálatok és a házaspár gyerekeivel való foglalkozás + segítség az otthoni-iskola elindításában. Ezért cserébe szállást és ételt is kapunk... De még milyet! Igazi házi kínai kaja, de valami Isteni! Egy spanyol pár is itt van. Mindenki végtelenül kedves és aranyos. A házaspár kislányát már második napja Joá-nak hívom, de ma a vacsoránál kiderült, hogy Eva. Mondjuk ez nem tartotta vissza abban, hogy az előbb 20 percen keresztül a lábamra akaszkodva próbálta megakadályozni, hogy bejöjjek a szobába aludni. Egy ideig húztam magammal, aztán csak vártam, hátha feladja. De ez majd egy másik történt :) Mára ennyi. Az itteni munkáról és körülményekről írok legközelebb.
(Még tôbb kép hamarosan)